Én és Ő

Hűvösödő őszi nap volt,
ezerszínű erdőszél,
napkeltekor megjelent Ő,
délre el is értem én.

Szénköd szállt le az utcára,
vihar tombolt szerteszét,
de a Napnak lehetetlen
eloltani a tüzét.

Mögöttünk a kormos égbolt,
előttünk a Feneketlen,
hűvös magány, hosszú órák,
fenekestül beleestem.

Keze volt kezemben,
ölelt, nem engedtem,
így jártunk mi akkor:
én és a Szerelem.

Paradoxon

Káros szenvedély az élet,
mert minél jobban éled,
annál kevésbé éred
el.

Nehéz beszélni az emberekkel,
mert minél többet fedezel fel,
annál messzebb leszel
tőle. 

dream [dri:m], noun: a succession of images, thoughts, or emotions passing through the mind during sleep

Vak éjjel hoz rám

utolsó könnycseppek,

a halálnak vas marok

jön süvítő szélcsendre,

bársonyos gomolyagok, gömbök lebegő, síri keszkenők:

lassan a fák szuszognak számára kerítők ölelők.

Unilaterally

Fighting against tears,

fighting against love,

fighting for not him,

just keep the water out.

Beating-faster buckets, 

human mind outta control,

flying with blind wings

- unilaterally no more.

Személyre szabott portré

Villás szemem tapogatja

agyad rejtett zeg-zugát,

titkos módon kitalálom

milyen legyen vacsorád.

Fiókomból előveszek

egy-két színes ceruzát,

s rajzolok egy képet neked,

szíved szerint, akkorát.

Pár mozdulat kell hozzá csak,

s máris kész a tombolád,

kibontod és eléd tárul

egy faragott kis világ.

Lehetetlen nem szeretned - 

a művész érti a dolgát - 

összevarr egy foltos bábut, 

de hiányzik egy arcvonás.

Nincsen keze s feje is csak

félig lett kész, oldalát

elvarrni már nem volt időm - 

figyelmemet elvonád.

Kibuggyan a bélés onnan,

szétterül az igazság - 

ez a vatta nem töltötte

soha be egy szív honát.

Város

város a kialvó fényben

utcák a koromsötétben

testek így egymással szemben

veletek éhezek én

fátylak a tűznapsütésben

virág az ölben és kézben

álom az ágyban az éjben

veletek éhezek én

vörös a színe a szemnek

de sápadt az élete már

rámhulló parazsak esznek

nem lesz itt más csak magány

A hitetlen

I.

tékozolsz a füstfelhőben

ez az élet, Hitetlen!

vajúdol a zord erdőben

nedű nélkül kietlen

miért vagyok rádragasztva?

rég nem felelsz már szavamra

félrenyeltem - elhalasztva...

II.

ajtó mögé bújsz előlem

rádtalálok sértetten

anyut hívod nem félsz tőlem

édes vagy és éretlen

miért vagyok belédmászva?

elrejted mert nem hibázhatsz

cukormázas - nem kívánlak

Én

mi vagyok én?

hol vagyok én?

idegsejtek halmaza?

fuldokló fény

mint a kés a puha vajban

a konyhán széttolt asztalok

összegyűlnek egy kosárba

a földön fekvő meggymagok

mi vagyok én?

hol vagyok én?

szavak fűzött dallama?

koponyamély

mint esőáztatott szivacsban

fehér cseppek, úgy vagyok

mik holnap ködös szűrt hajnalban

mind éggé tűnt csillagok

mi vagyok én?

hol vagyok én?

molekulák vad hada?

levegőlény

Vegyész

az eszét vesztett kártyavár

mint szétfolyt élet rá se vár

kifogyott a tűből a vér

nincs több rajta lüktető ér

rácsok között szorongatva

rászokik megint a dalra

s mit három szóból összeír

lesz talán rá majd az ír

nem virágos szelek lesznek

nem is holmi szerelmesnek

de leplezett imádságok

leleplezett vidámsághoz

s mikor hamisan szól hangszere

nem lesz már több vegyszere

rájön hogy végleg elszakadt a vonó

mert nem mindegy hogy elvont vagy elvonó.

áporodott hangzavart

kiteljesíteni

akart

számos ösztön, a zavart

kibillentheti,

takart

érzések közt elkavart,

kisegíteni:

szavald!

Háborúban

Háborúban embernek lenni könnyű,

a vérengző fegyvernek ellenállni szörnyű

de szavadat felemelheted, buzdíthatsz, elolthatsz,

a haláltól nem félsz már, mert nem lehet az rosszabb.

De ha az ellenség nem ismert előtted,

titokban rabol és lesben jön el érted,

lassan és láthatatlanul pusztít, megolvaszt;

a semmi, a semmilyen - mégis szétfolyva otthagy...

Zubbonyba zárva

Zubbonyba zárva

jár át a félelem,

lépek, de elesek,

hullám az életem.

Az áldások hasznai

nem hoznak sikert,

hiába van minden,

mikor mindenki siket.

Fájdalommal hátranézve

fejemet elfordítom,

nem érdekeltek, emberszívek,

bennem van az otthon.

Zagyva áldomás

a poros sok kényelem,

önző lúdtojás

minden fejedelem.

Fásult robot tépő

kézzel, szemén, égő

pillán könnycsepp míg nő.

Nincsen veszedelem.

(Átkos tükrön át

bámulja mereven,

minden kis szilánk

gondolat-eredet.

A valóság messze jár,

ki benne nő, éli át,

szemlélni sem csodás,

és sehova nem vezet.)

22 éve

Hová tűntek a célok?

mik voltak még vágyak,

nincsenek érdekek,

csak felgyújtott várak.

A cselekvés hiányos,

eredmény nem lehet.

Láthatatlan erők,

isteni vas-kezek.

A kocka csak forog,

századokra elvetve,

kisiklott vonatként

szaladunk előre.

A bódított elme

célhoz mindig elvisz,

ha egy agyra nem hat,

senki nincs, ki elhisz.

Akár szembe

támad, akár hátba,

a fegyver már

beleállt a vágyba.

Dolgozó bábuk éve

elmúlt, de a függöny

ugyanazt rejti ma is:

érkezik a sürgöny.

Csak a plátói szerelem lehet igazán Platón-i

Leszek még szerelmes?

olyan mint akkor voltam,

mikor a cél csak eszköz,

mit magam előtt toltam.

Mert hangulat a vágyott

gondolkodásforma,

asszociált világok

meg fátyolos ház orma.

- Rendezett kisülések,

logikai elme,

keménysugár-szerű

romboló az elve. -

Homályos az érzet,

villódzó a tüze,

valóságban mégis

célba visz az ügye.

Remegő szívek reménykedő szenvve...

Szerelmes voltam tán a szerelembe.

Intuíciók

fásuló kővé dermedt álomban

élek

lőtt sebek árvuló mámorában

égnek

fejem fölé mások rút képei

lengnek

s élet-árak magvában már újak

csengnek

ViRág

élek a sűrűben, napom fogy el

néha az esőben körülölel

felhőből nézek s csöpögtetek

friss harmat kerül az emberekhez

lecsordul arcukon, le a földre

terméketlen az mindörökre

hiába minden mit egy felhő hoz

csak lassan érnek el földanyjukhoz

a mélyben sok csepp majd egy virágot szül

az lesz az emlék az új ősöktül

régészek kiássák s hirdetik majd

megint egy elvetélt szegény magyar