áporodott hangzavart

kiteljesíteni

akart

számos ösztön, a zavart

kibillentheti,

takart

érzések közt elkavart,

kisegíteni:

szavald!

Háborúban

Háborúban embernek lenni könnyű,

a vérengző fegyvernek ellenállni szörnyű

de szavadat felemelheted, buzdíthatsz, elolthatsz,

a haláltól nem félsz már, mert nem lehet az rosszabb.

De ha az ellenség nem ismert előtted,

titokban rabol és lesben jön el érted,

lassan és láthatatlanul pusztít, megolvaszt;

a semmi, a semmilyen - mégis szétfolyva otthagy...

Zubbonyba zárva

Zubbonyba zárva

jár át a félelem,

lépek, de elesek,

hullám az életem.

Az áldások hasznai

nem hoznak sikert,

hiába van minden,

mikor mindenki siket.

Fájdalommal hátranézve

fejemet elfordítom,

nem érdekeltek, emberszívek,

bennem van az otthon.

Zagyva áldomás

a poros sok kényelem,

önző lúdtojás

minden fejedelem.

Fásult robot tépő

kézzel, szemén, égő

pillán könnycsepp míg nő.

Nincsen veszedelem.

(Átkos tükrön át

bámulja mereven,

minden kis szilánk

gondolat-eredet.

A valóság messze jár,

ki benne nő, éli át,

szemlélni sem csodás,

és sehova nem vezet.)

22 éve

Hová tűntek a célok?

mik voltak még vágyak,

nincsenek érdekek,

csak felgyújtott várak.

A cselekvés hiányos,

eredmény nem lehet.

Láthatatlan erők,

isteni vas-kezek.

A kocka csak forog,

századokra elvetve,

kisiklott vonatként

szaladunk előre.

A bódított elme

célhoz mindig elvisz,

ha egy agyra nem hat,

senki nincs, ki elhisz.

Akár szembe

támad, akár hátba,

a fegyver már

beleállt a vágyba.

Dolgozó bábuk éve

elmúlt, de a függöny

ugyanazt rejti ma is:

érkezik a sürgöny.

Csak a plátói szerelem lehet igazán Platón-i

Leszek még szerelmes?

olyan mint akkor voltam,

mikor a cél csak eszköz,

mit magam előtt toltam.

Mert hangulat a vágyott

gondolkodásforma,

asszociált világok

meg fátyolos ház orma.

- Rendezett kisülések,

logikai elme,

keménysugár-szerű

romboló az elve. -

Homályos az érzet,

villódzó a tüze,

valóságban mégis

célba visz az ügye.

Remegő szívek reménykedő szenvve...

Szerelmes voltam tán a szerelembe.

Intuíciók

fásuló kővé dermedt álomban

élek

lőtt sebek árvuló mámorában

égnek

fejem fölé mások rút képei

lengnek

s élet-árak magvában már újak

csengnek

ViRág

élek a sűrűben, napom fogy el

néha az esőben körülölel

felhőből nézek s csöpögtetek

friss harmat kerül az emberekhez

lecsordul arcukon, le a földre

terméketlen az mindörökre

hiába minden mit egy felhő hoz

csak lassan érnek el földanyjukhoz

a mélyben sok csepp majd egy virágot szül

az lesz az emlék az új ősöktül

régészek kiássák s hirdetik majd

megint egy elvetélt szegény magyar