Tegnapi magány

visszhangzó fák és sóhajtó fenyők
fekete erdő-fenékre lenőtt
indák közt élek én - odakinn felhők

színes karimája lebeg az égen
s húznak el sietve vagy lassan éppen
meztelen lábuk az erdőhöz érten
lógatják lefelé felhősen szépen

huzatot teremtnek kis faház deszkáin
átfúj a fejemnek csigázó hártyáin
belül egy egyed mászik egy létrán
felérni készül s leesik mindjárt
eltöri gerincét belehal menten
felül a felhők meg kúsznak szép csendben

Emberek

Zöld a szára, egyenes,
recés, szőrös leveles,
kis virága csodaszép,
gyökere is megvan még.

Jött a szél és idefújta,
jött az otromba nagy gomba,
szőr csápjait beléfúrta,
ütött neki már az óra.

Kiszívta a zöld levét,
el az életerejét,
nem maradt hát más hátra,
csak pár ócska sejthártya.

Lekókadt, és küzdelem
nincs már benne, eleven
hajtás épen nem maradt,
így jár, kérem, minden gaz...