Ma

Rövid az idő, mit testem sátorában töltök,
mégis hosszúnak tűnik,
egy múló pillanat, melybe folyton belebotlok,
de soká el nem múlik.

Itt van még a tegnap, mikor berakom
emlékeim videokazettáit,
érzem, hogy sül már a karton
olajban a hús, és pipázik.

Ez is elmúlt, érzem,
mégis mikor olvasom,
emlékszem és szállok
ki az én sátramon

át a semmi légen
fel a sötét éjbe,
földet érek régen,
le az ősi mélybe,

elidőzök ottan,
kopott könyvek polcán
kiválasztom gyorsan,
hogyan-merre tovább.

Kifacsarom a lényeget,
objektívan most már,
átnézem a képeket,
s kommenteket hozzá

írok vissza-vissza
ugorva bokorba,
de lelkem mégis hosszan
időzik a tóban.

S rájövök, hogy tévedtem,
a rózsaszínű szellő
a józan észérveket
elfújta szemem mellől.

Nem gond, vissza gyorsan,
a jó öreg sátorban,
amit, tudom, el nem hagyhatok,
míg nem jön a nagy behajtótok,
mert mint a csigának a háza
ebben van életem maradványa.