A két gyermek

A két gyermek játszik lenn az úton,
nézem őket, a függönyt félrehúzom.
Hol az egyiknél a labda, és a porba rúgja,
hol a másiknál és dobja fel-fel jó magasra.
Az első ugrik érte, azonnal elkapja,
és szalad is már vele át a túloldalra.
A másik sírva fakad, legugol a fűbe,
és várja, hogy a társa megijedjen tőle.
Én meg csak nézem a két gyereket bennem,
nem játszanak végre együtt is? azt kérdem.

Eső

Az eső az üvegen minden fényt elken.
Már száz évet ültem. És oly monoton
hangtalan cseppek áztatják a lelkem,
mint körmeim ritmusa az asztallapon.

Az idő tán megdermed ezen a kedden,
de feltűnik egy-egy ötperces szivárvány.
Honnét tudnám, hogy egyszer megmásszuk ketten,
vagy megmarad minden az álmokba zárván?

Ostrom

Választottam egy utat,
s megláttam azt a két lukat,
- ablakok helyett egy falat.

Kétségbe ejtett a tudat,
hogy ilyen egy igen nagy falat,
- még jó, hogy ma nem ettem halat.

Ez az elsötétített üveg
mekkora luxus már, öreg!
- Így nem látok semmilyen tüzet...

Tehát csak elképzelni tudlak,
és ez egy cseppet sem nyugtat,
- a szimat sokszor csak ugrat.

Sivatagi fóka

Érzem a homokszemek fájó marását,
próbálom leírni az emlékek mását:
kegyetlen, eszét vesztett évek voltak,
és érzések, mik fogva hátra toltak,
- titkon holt sivatagi port okoztak.
De csöppöket hallok a mélyben,
s egy csöppet fölbolydul az éjben
a régi színek termékeny tánca,
s az éneknek nem lesz többé lánca!