Reggel fél 7. Épp a buszmegállóba tartottam a jeges úton, a csípős szél facsarta az orromat. A félhomályban egy eltévedt lelket sem láttam az utcán. Beálltam a megállót jelző tábla mellé, és a kezeimet dörzsölgettem, ahogy szoktam. Ez a kesztyű nem ér semmit! Az egyik kertből hangok szűrődtek ki, valaki mászkált a ház tövében. De jó ezeknek az öregeknek, már hajnalban talpon vannak. Nekem meg mindjárt lecsukódik a szemem. Jöjjön már az a busz!
Busz helyett csak egy árny tűnt fel a távolban. Az utcai lámpák fényében láttam, hogy egy 40 év körüli nő, akinek hosszú, divatjamúlt kabátjában még formátlanabbnak tűnt az alakja. Csak mikor egészen közel ért hozzám - s mereven a szemembe bámult - ismertem fel.
- Na még mindig nem tudtál megbarátkozni a korai keléssel? - kérdezte bármiféle köszönés nélkül, kissé ellenszenvesen, de hangjában egyfajta melankolikusság érződött.
- Szia! - köszöntem erőteljesen artikulálva, felhívva a figyelmet arra, hogy elfelejtett valamit. - Igen nyűgös lehetsz ma! - vágtam vissza szemrehányására.
- Te csak ne szólj egy szót sem. - válaszolta ugyanazzal az elkeseredett hangsúllyal, ami valahonnét nagyon ismerős volt. - Nekem legalább van okom rá. Te viszont... - nem fejezte be, talán elfogyott az ereje, talán úgy gondolta, nem is érdemes küszködnie, hogy kifejtse. Igazából így is tudtam, mire gondolt.
- Szánalmas vagy... - mondtam, most már kicsit együttérzőbben. - Sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni... Pedig tudod, hogy én annyira akartam... - hirtelen könnyek szöktek a szemembe...Kellett pár másodperc, míg meg tudtam akadályozni, hogy kibuggyanjanak.
- Tudom. Te azt hiszed, lehet ez másképp. Pedig ez az élet rendje. Én már nem is foglalkozom vele...
- ...hozzászoktál. - mondtam annyira fájdalmas hangon, hogy hirtelen én is nevetségesnek éreztem magam és ezt az egész helyzetet. Miért foglakozok én vele? Aztán azért rögtön eszembe jutott, hogy nem tehetem ezt. Nem lehetek ennyire önző.
- Ne foglalkozz velem. - mondta, mintha tudta volna, mire gondolok... hogyne tudta volna.... - Próbálkozz... élvezd, ... - mondani akart még valamit, csak nem szeretett volna megbántani. Nem akarta, hogy elveszítsem azt, amit ő már oly rég elfelejtett... - Látod. Jön a busz. Szállj fel...
Én pedig csak bámultam magam elé, gondolataimba merülve, mikor valami okkersárga takarta el látóterem felét, és észbe kaptam, hogy a közben befutott busz kinyitott ajtókkal vár rám. Magabiztos léptekkel felszálltam a buszra, de az ablakon keresztül még vetetettem egy pillantást rá. Ahogy a sötét kabátjában bandukolt tovább, mintha egy nagyon halvány mosoly jelent volt volna meg a szája sarkában.
A busz elindult, és én sietve vettem elő a telefonomat pár emlékeztetőül szánt szót feljegyezni, nehogy elfelejtsem ezt a reggeli találkozást Velem.
